Illúziók mentén szakad a varrás
megtört fények, lankadó hangok
kabát…
csak egy régi, rossz, koszos, kopott
KABÁT…
habár talán nem is kabát mára az már
elnyűtt, időette, rám már nem való
nem való(ság)
csak foszló kabát,
csaló
csalóka nyalóka csak a sors keze:
varázstalan sava, borsa, veleje,
vége, közepe, teteje, eleje,
mindennek alja, deleje, ereje
rossz kabátba kent lekváros
DERELYE…
vigyorog kaján módra, foltot hagyva,
kéne rá talán egy kis vöröshagyma,
és egy kimoshatatlan nyomot hagyna,
amint a kabátba beleragadna!
Szóval a kabáttal most mi is legyen,
mert hiszen hordani már úgysem lehet…
Talán csak véletleneknek
volt sora,
hogy a kabát odakerült,
épp oda…
szegény, kicsi, kopott kabát,
nyűtt, szakadt,
álom és ébrenlét határán halad,
távolodik, átsuhan szűkös résen,
búcsút int, egy üveg „hittel” kezében…
Az óra ketyeg,
lomhák a percek,
és talán…
habár…
kicsi kabát…
azám…
Majd egyszer újra izzik az elsuhanó táj!