Sehol nem vagy, mégis hallom hangod,
köröttem minden örzi illatod,
szilánkokká hullott emlékek,
talán már meg sem ismernélek,
megfakult, porrá hamvadt fénykép,
tovább lépnék, de lelkembe égtél!
Sehol nem vagy, mégis sírás fojtogat,
emléked bolygatja nyugtalan álmomat,
arcodat látom, ahol csak járok,
Rád többé már mégsem találok,
ami elmúlt, elengedném,
kár, hogy Te sosem szerettél!
Sehol nem vagy, mégis bennem élsz,
kevés volt az idő, olyan kevés...
Számodra én sohasem léteztem,
de bennem dobogsz, mint égő téveszme,
ha sosem találkozunk, boldog lehetnék,
így viszont "nem léted" élve felemészt!