Semmiért Egészen

Azért...

azért ír csak verset az ember néha,

hogy belülről ne fojtsa a téma,

nem számít rímel-e, nem lényeg,

csak jöjjön ki, és múljon végre…

nincs kérdés, nincs válasz,

nincs semmi, csak fáradsz…

búcsúszavak, mondatok,

én csak nézek, hallgatok…

„majd fentről vigyázok rád” - mondtad,

tökéletes utolsó mondat...

aztán csend, néma napok, hetek,

majd alakul egy új helyzet,

koronavírus, karantén,

néhány vicces karant-mém,

aztán véget ér a veszélyhelyzet,

és te eltűnsz, újra csend lesz…

azt hittem, hogy rendben lehet,

talán minden majd még egyszer,

ha erőn felül is mindent megteszek,

de ehelyett csak újra csend lett,

nem is értem ezt az egészet,

és a seb csak mélyen vérzett…

az élet nem sprint, inkább maraton lehet,

azt hiszem, az idő majd begyógyítja a sebet...

be is fogja…

nyilván…

tudom…

bár egy heget mégis ott hagy,

meg egy kérdést, hogy most hol vagy?,

és még egy nagyobb vágott árkot,

mely az életemen végig szántott,

és nekem is jutott pár utolsó mondat,

búcsúszavainkat akkor fel sem fogtam,

dolgoztam azon, hogy szépen elengedjelek…

az utolsó pillanatig fogtam a kezedet...

ám reggelre áttetszővé váltam,

a magam köré építette várban,

áthatolhatatlan tükör falak között,,

hol eltéphetetlen lánc padlóhoz kötött,

koszos, hideg sárban fekszem,

én a láthatatlan ember,

gyomromban az ideg zabál

fel minden emésztetlen kaját,

fulladok, ahogy évek óta nem, 

már nem ment meg a végső óra sem...

mennyit dobban a szív egy perc alatt,

mielőtt a vérellátás megszakad,

hágy gramm lehet a lelked,

miután elhagyja tested,

a láthatatlan ember nem jön vissza többé,

csak  régi idegenként válik lassan köddé,

szappanbuborékként pukkant szét az álom

láthatatlan emberként már csak csodára vágyom,

az élet megy majd tovább rendben,

csak Te nem leszel többé ebben a csendben...

földi létem legelső lélegzetvétele a szülőszobán,

legelőször téged láttalak meg életem porondján,

földi léted legutolsó lélegzetvétele halálos ágyadon,

legutoljára engem láttál, míg átléptél a végső árnyakon,

olyan méltósággal, szépen és békében,

ahogy életedben is mindig példaértékkel,

ajándék, hogy ott lehetettem,

a legeslegvégső percekben…

szeretnék megköszönni mindent neked,

de szavakkal a mindent nem is lehet,

mondanék valamit, de elmondtam mindent,

eltéphetetlen kötelékünket megőrzi szívem…

nem mondhatok semmit, a mindent adtad nekem,

hiányodat érzem, pedig minden itt van bennem,

a kiérdemelt békét kívánom most neked,

ha odaát van valami, ott a legjobb helyet,

ahol már nincs fájdalom, megpihenhetsz végre,

ahol már nem kell aggódnod többé majd értem,

már megtanítottál mindent, ami kellhet,

általad váltam azzá az emberré, akivé kellett…

annyi mindent mondanék, és mondhatnál még nekem…

de azokat szavakkal kifejezni nem tudnánk, mert nem is lehet…

még minden olyan zavaros,

százféle érzés kavarog…

mégis mélyen, ami betölti lelkemet,

az a legeslegtisztább szeretet...

el nem múló hálával és szeretettel,

hittel, hogy minden úgy van, ahogy lennie kell

semmit nem feledve, mindent köszönve,

emlékezem rád és ránk mindörökre...

nincs válasz, nincs kérdés,

csak hűs ki-be légzés...

az ember néha csak azért ír verset,

hogy kiengedje, ami másképp nem megy...

A HuPont.hu segítségével egyszerű a honlap készítés! Programozói tudás nélkül is: Honlap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat